Amióta tudatra ébredtünk ebben a világban, keressük a helyünk, már görcsös napi sztereotípiánk, hogy mivégre, merre, meddig? A bizonytalanságok között kutakodva sokan megfáradnak, eltévednek, cinikussá, menekülővé válnak kortól, intelligencia adagtól függetlenül, de mivel dipoláris mátrixban élünk, mindennek megvan az ellenkezője is.
Hiszen csak az egyensúly tarthatja fenn az energia élő és fejlődő látszatát.
Sok mindent, amit a látszat és a berögzöttség tesz tekintetünk elé, elfogadunk, beletörődünk, világunk részévé tesszük, már nem kutatva origóit, mert alapvetőnek, tőlünk elvonatkoztatottan deklaráltnak tekintünk.
Ilyen az egyik legfőbb törvényünk, ami ebben a világban tart: az életösztön, az élni akarás.
A csodálatos DNS-be kódolt üzenet, a szuggesztív energia, ami alapfokon oktatja és kordában tartja egónk szélsőségekre hajlamos kicsapongásait.
Kétségtelen, hogy sorsunk szabta tényezők miatt, mint annyi minden másból, ebből sem egyformán részesülünk. Ez azonban bizonyos örökölt, vagy inkább adott mentális struktúrák miatt szerencsére nem csak egyéni tragédiánk, hiszen ebből adódóan létezik kollektív együttérzés is.
Amikor egy fiatal élet küzd az ittmaradásért, az nem csak megrendítő, hanem felemelő, szédítő, hősies és alázatra intő is! Meg kell állni előtte, ki kell nyílnia a legkeményebb szívnek is, hullania kell a könnynek, mert a példamutatás önző látszata paradox módon rámutat kisstílű hibáinkra!
Mit adnánk mi az életünkért, lenne-e erőnk, erőnk felett küzdeni érte? Olyan módon, olyan hittel, elszántsággal, amilyennel ők teszik!
Aki már fiatalon arra kényszerül, hogy az életéért küzdjön, nemcsak önmagáért teszi, hanem a mi életbe vetett hitünkért is! Hiszen olyan példát mutat nekünk, amire csak akkor döbbenünk rá, amikor felszakad a lehetőség, a velünk is megtörténhetőség takaró függönye! Ami mögött ott a vékony jég, amin a mi életünk is csúszik.
Szemler Renáta. Így hívják ezt a csodálatosan szép, okos leányt, aki az utóbbi néhány hétben megcsavarta a szívem. Talán öregszem és érzelmesebbé váltam, talán gyengülök, talán nőiesedek, talán csak emberibb lettem… a fenébe is, nohát, sokszor sirattam.
Amikor először megláttam a képernyőn, csinosnak, nyílt tekintetűnek, határozottnak tűnt, eszembe sem jutott, hogy egy ilyen sugárzó életenergiájú lényecskének baja lehet. Aztán a kamera tovább siklott arcáról, lejjebb, tolószékére, fél lábára…
Uramatyám, mi történhetett vele… a sokk mindig nagyot üt.
Szemler Renáta májat keresett.
No, nem a piacon resztelt májnak valót, hanem emberi májat, önmagának…
A szépszemű néhány éve szörnyű autóbalesetet szenvedett külföldön (nem ő vezetett), kirepült a kocsiból, átmentek rajta, szétroncsolták, összetörték szép, fiatal testét. Egyik lába odalett, fertőzött vért kapott, mája ettől tönkrement, negyven fokos lázzal kirúgták a német kórházból, mondván, agyő élete!
De ő nem volt hajlandó meghalni, küzdött, míg jobban lett, és szemébe azóta is az élet szenvedélye lakik!
Jobb híján a Facebook-on keresett magának donor szervet, miközben gyakorlatilag haldoklott, hiszen rossz mája mindössze néhány hónapig bírhatta csak…
Két hete Hajdú Péter Frizbijében még csak reménykedett, de ma robbant a hír: Renáta a múlt héten új májat kapott, már kint van az intenzívről, mert élni akar, és élni is fog!
Tudom, az élet mindennapjai számtalan tragédiát gyártanak, sokszor már sem erőnk, sem hitünk nincs hozzá, hogy foglalkozzunk velük. Sok a stressz, a hajtás, a személyes problémák meggyűrnek, miközben bombáznak hülyeségekkel, politikai és bulvár mocsokkal, és rohanunk kikapcsolni agyunk, hogy ne bolonduljunk meg magunk is…
De néha meg kell állnunk, és bele kell néznünk az igazi életbe, mely igazi hősöket éltet. Sokan vannak, nem csak Szemler Reni. Ha nem is látjuk őket, ők akkor is ott állnak mellettünk és fogják a kezünk.
Ne húzzuk el, simogassuk meg lelküket, hogy meglegyen az a bizonyos, az az örökölt, az az emberré tévő egyensúly…
Utolsó kommentek