Amikor rájössz, hogy csak a saját egód az egyetlen biztos pont a világban, öntörvényűvé válsz, és megszállott ellenfele leszel az értelmetlen konvencióknak. Nem mondom, hogy mindez csak felfelé visz a deklarált lépcsőfokokon, sőt…, de ez nem is kell, hogy érdekeljen egyáltalán.

És ha ezen az úton járva mindezektől elvonatkoztatva a megtett távolságok szemlélésében mégis egyfajta bölcsnek tartod magad, cinikussá is kell válnod a létező összes paradigma ellen, mert csak így logikus egy másfajta útkeresés.

Röviden rávilágítanák arra, mit is akarok ebből kihozni.  

Az egyik legsarkalatosabb pont az egód fenntartásában a hit. Hiszen ez adja meg felépítményed alapjait. Origó, mint amikor a ledöbbentő eszmélés után kinyitod az ajtót a még be nem járt, eléd táruló világra és már képes kell, legyél lépni. Nyílván odabent gyártod lépteid tégláit, nyílván külső technológiák hatására, és nyílván nem lehetsz képes másra, mint hogy a kapott anyagból összegyúrj valami katyvaszt, de ami mégis mentális viselkedésed és morálod talaja, útmutatója lesz. Hogy ebben mennyi a sorsszerűség és mennyi az egyéni jog, azt talán sosem tudod meg, mert nem cél az emberré válásodban, hanem majd csak következmény.  

A hit egy érdekesen változó, állandóan mozgásban lévő, mégis statikusan erkölcsi szintet adó követelmény. Aki megadja a módját, annál látszik, aki tojik rá, annál is. És itt nem a meglévő, vagy a hiányzó lelki magasztosságra gondolok elsősorban, hanem az alapból látszó emberi metódusok minőségére.

Persze sarkítsunk és tegyük a dolgot egyszerűbbé: mindenkinek van egyfajta olyan hite, ami valamilyen emberi motívumnak elég: a nagy többség ilyen-olyan vallási képzetekben tölti idejét, van, aki ateizmust kiált, és akad, aki minden külső mesét legyűrve, maga álmodja isteneit. Na, meg ezek keveréke is létezik, mondjuk, egy „ikszhatos” ajtaján kilépő, kigyúrt, nyakában kereszttel tüntető kopasz földi isten képében.

De túlemelkedve a hétköznapiságon, a valódi, a kimondhatatlan, a megfogalmazhatatlan hit is létezik talán valahol, és megteremtette a világot… mert hitte, hogy képes rá.

Az antik bölcsesség a megélt világ minőségét a hitből fakadó, fenntartható erkölcs szintjére fogta, és ezt azóta is vezérlő elvként használjuk… már ha használjuk. Tehát elviekben ez ügyben nem létezik semmiféle evolúció, ami avíttá tenné emberségünk alapelvét.

Na, de akkor mégis miért kellett a civilizációnak sok ezer év ahhoz, hogy semmit sem változzon? Egy régi hajnalon mindenre rájöttünk, azután egy reggelen mindent elfelejtettünk, és egy ötezer éves délután kellett hozzá, hogy ismét feleszméljünk?   

Mielőtt megjön az este…     

Egyáltalán, létezik ez a világ, vagy csak álmodjuk?

Bizonyos, hogy valamilyen formában létezik, hiszen még ha játék is, de mégiscsak energia tölti ki, ami egyfajta istenként megengedi kisded próbálkozásainkat, hogy közelebb és közelebb furakodjunk titkaihoz, kérdés, mennyire lesz ez fájdalmas, vagy netán végzetes…

És most értem nagyjából mondandóm lényegéhez.

Ha végre őszintén, minden ráhordott szennyes sallangot lerázunk modoros, elterelő filozófiáinkról, kimondhatóvá válik, hogy az a bizonyos vezérlő alapelv már csak álszentségeinkben létezik, talán mindig is csak ott létezett, teremtő törvényként, amit, mint minden mást is, letiportunk, mert mámorosan hasítva az időben, istenként tetszelgünk erőszakos megalomániánk színpadán.

 Az anyag mechanikus voltában csak áltatjuk magunkat, hogy betartjuk félelmeink törvényeit, azok a kőtáblák réges-rég megrepedtek, a vésetek láthatatlanná váltak.

De tolvaj volt az is, aki hazudta, hogy lehozta a nem létező hegyről.

És most nagyon finoman és úriemberként azt mondom, nem mártír az a „csoport”, aki mindig csak önmagát mentegeti azért a bűnökért, amiket maga is elkövetett és elkövet állandóan, de ezer évek óta mindig másra fogja.

És hogy ítélkezzek a magamfajták felett is, némi lehangoló pátosszal egy nálamnál nagyobb elmét idéznék, akit saját gyötrelmein túl mély, világi dilemmák is kínoztak:

„Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked, mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”

Ninive egykoron ledőlt, mert feladta a hitet, a tanmesék már csak ilyenek.

De lesz-e valaha valamilyen emberszerű, hittel telt lény, aki legalább egy tanmesét ír majd rólunk?  

Úgy kezdtem elmélkedésem, hogy azért leszel cinikus, mert felismered a kérdések megoldhatatlanságát. De hozzátenném, csak akkor, ha nincs elég hited, hogy bízz a teremtés létjogosultságában.

Aki ezt tette, teszi velünk, az mindent tud és mindent megold. A végén még helyettünk is. Már, ha egyáltalán elkezdődött valami, aminek kell, legyen vége is.

Muszáj ebben hinnünk.