farbox

Ez a világ minden világok legjobbika, raccsolták szolid gőggel a felhomályosult francia ősjuppik, aztán kétszáz évvel későbbi utódaik a homályos lábak közötti réseken is áthányó hippi-mentalisták némi blazírral még hozzátették: kivéve a kispöcsöknek, mert hát ugye ők mindig a sosem jövő nagy dugásra vágynak!

Azokban az időkben én magam e keleti ketrecben még szárnyas ebihal állapotban szívtam a hidrogént, így hát kimaradtam az újhullám minden gyepes szőrzetet elsöprő világméretű suna-expedícióiból, de aztán természetesen a fordítós laser-disc körüli időkre már pótlólag átestem fegyvertársaimmal egynéhány, túl sok lelki válságot nem indukáló pete-lekezelő here-rengésen!

De nem magamat méltatnám, mert szerénységem mára már historikus, meg amúgy is, a pillanat mindent eldöntő kényszerét nem vehetem állandóan vállamra. Bár így utólag sokszor elmerengek teremtésem sötét foltjain, inkább néhány történelmi példával a jelen állapotokra mutogatnák, amik visszahatnak jelenlegi látens, mentális impotenciámra.

Valami baj van az identitásunkkal, és hogy ezt a közhelyet és frázist nem csak én pufogtatom öncélúan, az olyan kevés, mint bolhafingban a Dior 5.

Ezer éve hajt a nemi vágy, hogy áthajtsunk a nyugati kivagyiság bozontos alagútján, de minduntalan kilökdösnek, mint egy fejhiányos nemi szervet. Különös perverzió ez részünkről, tán mély altatásban abban ringatjuk magunkat, hogy Szent Stefán után, aki sváb Gazellával közösült, és tulajdonképpen egy Koppány-vágással elintézte addigi origónkat, a helyes útra fordultunk, és csupán geopolitikai szituációknak köszönhetjük fatális, konszenzust hazudó tragédiáinkat!

Tatár kúrt oldalba, török vert belénk alulról, német szopatott, orosz húgunkat kefélte, és ellopta szabad energiáink arany óráit. Aztán a teremtés hóbortja világméretű orgazmust küldött a földre, amiből húsz esztendeje elcsíptünk néhány nyögést és felszakadó sóhajt. Hozzáfoghattunk hát az új magyar sörgyári klattyintó mindent elsöprő organikus élményéhez.

Annyi digó-dugó és farok dublőr után mi vehettük kezünkbe vaginánkat, ami csak a mienk, hazai gyártmány. Akkor az sem érdekelt, hogy az ablakban ott leskelődik néhány kopasz, de liberális Dr. Genya, és titkon rákapcsolódik morfogenetikus testünkre! És a padlón szétkent vörös foltok sosem száradnak fel, mint az autoimmun betegségünk örökös szindrómái. De negyven év lankasztás  után bíztunk a teljes merevedésben!

Isten tervez, ember végez!

Bakker, kiderült, hogy individualisták vagyunk, de mind a tíz millióan! A jó anyjába…

Itt álltunk hát letolt gatyával, és habzó szájjal elkezdtük fitymálni egymás micsodáit. Van ennél nagyobb tragédia családon belük? Megannyi Káin és Ábel űz csúfot teremtésünk sületlen mítoszából! Talán mozdulhatnánk, és egymás szemébe ordíthatnánk, hogy jövőre káldeus felebarátom, jövőre Jeruzsálemben, de elhinnénk ezt egymásnak? Mert bár egyikünk sem vágyik sivatagra, még ha ott metszették genetikáját néhány ártatlan egyednek ordas idegenek, akkor sem, de egy helyen sem élhetünk annyian, hogy Godot is beférjen közénk, ha megjön!

Szóval itt tartunk most, az új táltos idők helyett csak sovány gebék cuppognak alattunk, és vaksin kullognak egy zab-numera után a menhelyek felé.

A zöldszemű lotyó, Jucifer lehúz a pokolba, ahol szörnyek keringőznek eus-támogatásból varratott jelmezeikben.

Mondhatnám azt, hogy a nagy igazságot már régen tudom, de hazudni nem kunszt, igazat mondani, az a kunszt!

Sokat merengtem siheder koromban a szomszéd Mari néni egyik herehervasztó elméletén, néha még éjszakáimon is meggátolt a recskázásban. Egyszer a falu legszebb lánya, egy tündér-bögyölő, álom vagitamin zötykölődött el a zegzugos járdán előttünk, mosolya maga volt Síva nirvánája. Mielőtt berohantam volna faterom béta blokkolójáért, az aszalós banya rám förmedt:       

„Vigyázz a szemedre, még hályogod lesz! Ez egy ribanc…” Kérdtem tőle szerény alázattal, már miért lenne ribanc, de Mari nénje csak legyintett: „Ha még nem az, majd lesz, hidd el fiam, én csúnya voltam, azért mentem asztaloshoz…”

Hát ez az igazság: mindannyian csúnyák vagyunk, és el kellene mennünk az asztaloshoz, egy jó gyalulásra…   

Civilizációnk cirka ötezer éves történetében volt és van néhány „csoport”, aki nyíltan állította/állítja kiválasztottságát, előjogokat formál, és természetesnek tartja mindezt.

Meglehet, igazuk van. Mivel még mindig nem látunk bele a DNS igazi titkaiba, elképzelhető az is, hogy ezekbe a „csoportokba” határozott, kitörölhetetlen irányvonalat kódoltak a teremtők, ami idők feletti kiváltságokat biztosít számukra. Ha így van, ez célirányos, tudatos, de semmiféleképpen nem humánus tervezés részükről. Ez csak azt bizonyítaná, hogy saját, hibás önképüket erőltetik civilizációnk egész történetére.

Hibáinkat „másokra” hárítani persze a legegyszerűbb, de vajon tehetünk-e mást?

Mert a „bizonyítékok” léteznek, lehet, megdöbbentőek, de logikusak.

Ha a tudomány – vagy amit mi annak hiszünk –, még sokáig képtelen lesz eredendőinket és azok okait megfelelően elénk tárni és bizonyítani, más irányból kell/kellet elindulni.

A képlet és a módszer egyszerű, és ráadásul mindig is itt volt az orrunk előtt.

És ez nem más, mint írott történelmünk egy bizonyos részének megfejtése és benne az összefüggések megtalálása.

Paradox módon két zsidó tudós kezdte meg a múlt században az árnyéktörténelem és a sokezer éves népbutítás sötét ködeinek lebontását.

Samuel Noah Kramer és Zecharia Sitchin a sumér történelem legnagyobb szakértői voltak, akik először olvasták el és értelmezték végre homo sapiensi módon a sumér korból ránk maradt agyagtáblák üzeneteit.

A tanított merev, kontraszelekciós evolúcióval fertőzött, akadémikus történetszemlélet és eseményspirál elképesztő pofont kapott, amit már sosem képes kiheverni, mert egyszerűen hamis ok-okozati konstellációból épült fel. Bár álláspontjához dogmatikusan ragaszkodik, hiába minden tény és logikus ellenérv. Sajnos az árnyékhatalom továbbra is agyhalottként tart nyílván minden gondolkodásra képes egyedet.

Nézzük a tényeket, persze csak érintőlegesen, hiszen a téma kimeríthetetlen.

Senki sem tudja, honnan jöttek a sumérok. Titokzatos módon kerültek az ideális földre /Folyamköz, Mezopotámia, a mai Irán/, ahol minden adott volt egy optimális civilizáció létrejöttéhez. A sumérok égből jött istenei az annunakik, 3600 évente látogattak a Földre, ilyenkor a földi civilizációk fejlődése egyébként bizonyíthatóan mindig új irányt vett. A sumér társadalom saját leírásaik szerint annunaki alapokra épült, és mintha kopírozná a mai társadalmi berendezkedésünket.      

„Volt iskolarendszer, adórendszer, állami adminisztráció, ismerték a matematikát, a csillagászatot, a gyógyítást, de valahogy mégsem olyan, mint a mai fogyasztói társadalom. Egy nép, amelyik nem maga fedezte fel a világot, nem maga találta ki szabályait, nem maga tanulta meg üzemeltetni saját társadalmát, hanem megtanították neki. Ezen túlmenően irányították, ellenőrizték. Készen odaadták a tudást. Ez mintha ma is így lenne, mintha nem mi lennénk ilyen ügyesek és okosak, mintha mi is készen, gyorsan kapnánk dolgokat. Mintha a történelem ismétlésekbe bocsátkozna…”

 De ez egy másik téma…

Ami nem hasonlít a mai állapothoz, hogy a sumér nép nagy egységben élt a természettel, nem leigázta azt, hanem alkalmazkodott hozzá. Persze nem is rendelkeztek olyan „hatásos” technikával ellene, mint mi.

Az élet kevésbé volt adminisztrált, de nyugodtnak és kiszámíthatónak tűnt. Az istenek átadták a tudást az élet minden területén, és irányítottak, úgy, hogy köztük éltek királyokként, dinasztikusan.

Az ékírásos, piktogramos táblákon tetten érhető dolgok sora: mezőgazdasági munkákból élő falvak, városok, amikben kézműves műhelyek, iskolák, törvénykezési épületek, kórházak állnak, de vannak állatkertek, múzeumok, színházak! Alkottak tanmeséket, irodalmi műveket, lerakták egy korát megelőző matematika alapjait /hatvanas számrendszer/, törvényeket alkottak, ismerték a DNS-t, tudtak a génmódosításokról, ismerték a Naprendszer bolygóit, még a Plutót is! /Mi csak az elmúlt század harmincas éveiben jöttünk rá, hogy létezik!/ Alkalmazták a sugárterápiát, a biorezonanciát. Volt sztriptíz, cirkusz, szociális reform, munkabér, minden tudást igyekeztek megörökíteni az utókornak, még a házak falán is okosságok „ék-esedtek”.

/Ne felejtsük el, hogy a „modern” történelem–felfogás szerint a sumérek semmiből való indulása idején, úgy hat-nyolcezer éve, az ember a primitívnek tartott pattintott, csiszolt kőkorszakban élt! Ez valahogyan nem stimmel…/

Ám a bajok őket is megtalálták, vagy tán isteneik jellemhibái kerültek fölénybe.

„Az emberi uralkodásvágy, avagy az istenek összeférhetetlensége háborúkat okozott, amihez pénzre volt szükség, és ez eredményezte az adórendszer bevezetését. Ahogy egyre több pénz kellett, egyre nagyobbak lettek az adók, az emberek egyre jobban kibújtak alóla, és amikor már az adóellenőrnek is ellenőre volt, akkor meg is bukott a sumér társadalom.”

Suméria eltűnt az annunakikkal együtt, de vajon eltűnt-e ez a szimbiózis igazából, hiszen négyezer évet kibírt egykor…

Az annunakik földi ciklusa nagyságrendekkel hosszabb volt bolygólyuk, a Nibiru keringési pályája miatt, így az ő életükből mindössze egyetlen év telt el, amíg a Földön kb 3600! Most sokan azt mondják, ez egy állati nagy baromság, pedig, ha tényleg igazat írnak sumér őseink /és miért hazudnának?!/, ez egyszerű fizikai törvény.

Tán még fizikailag is itt lehetnek belőlük, ám ha ez mára képtelenség, mert mégsem voltak képesek ilyen sokáig a földi törvényszerűségeket /pl. nehézségi erő, gyors napszak változások/ elviselni és túlélni, az nem, hogy genetikailag biztosan örökítették a vérvonalat. Itt járnak köztünk utódaik, olyanok, mint mi, de valójában mégis kiválasztottak, kiváltságosak. És birtokolnak óriási anyagi javakat, kimeríthetetlen tudást, és ezáltal valódi, de láthatatlan árnyékhatalmat. 

Szóval itt tartunk, tarthatunk most.

Egy utolsó békés felkelés címet adtam a posztnak, amit az ellen az árnyékhatalom ellen kell megvívnunk /hogy életben maradhassunk, és megmenthessük a Földet gyerekeinknek is/, aminek teljesen közömbös a sorsunk, amit hidegen hagy, hogy civilizációnk dicstelen véget ér. Aminek ezek mellett legfőbb bűne, hogy a mai napig annak tart, amire eredendően megalkotott: tudatlan, ostoba rabszolgának!  

folyt. köv.

Szóval most már úgy néz ki, hogy az ateisták végleg lehúzhatják a rolót!

Megvan a kísérleti fizika Grál lovagja, a Higgs-bozon, az isteni részecske! Amit a jó öreg Peter Higgs ötven éve teoretikusan emleget, most előkerült. Csak azt a vacak Nobel-díját dugdossák még mindig valahol a fjordok között. Akadémikus uraim, egy csomó anyagban rekedt, ateista bohóc kapott már a dinamitos domborműből, robbantsatok már egyet a mirelit készletből Higgsnek is!

Nem vagyunk hát egyedül, és nem a vak véletlen szült minket az ős káoszból, megfontolt, isteni döntés hozott létre és táplál. Üdvözlök mindenkit a Mátrixban!

Mivel a fizikához mindössze annyi közöm van, retrós szlenggel élve, mint tyúknak a lórácshoz, nem feszegetném hát a bozonok nemi identitását és jóképűségét, megelégszem annyival, hogy eme részecskék adják a kakaót minden egyéb világunkat alakító icinyke-picinyke részecskének. Ők meg közvetlenül a Főnöktől kapják a csokoládét. Ilyen egyszerű ez.

Persze Isten totális voltának bizonyítása még csak a kezdet, de egyáltalán, kell-e ezt bizonyítani? Változtatna ez erkölcsi alapállásunkon? No, és kinek kell ezt minduntalan bizonyítani, mióta betévedtünk a tudatra ébredés mókuskerekébe? A klerikális megmondó-embereknek, a bigott legenda-gyártóknak, a félelmeinkből ezer meg ezer évek óta hasznot húzóknak? Nem elég csak végigdőlni egy árnyékos fa alatt, és egyszerű mezei logikával elmélázni azon, hogy semmiből nem lehet semmi /a jó öreg Öveges professzor bácsi kedvenc vesszőparipája volt sráckoromban!/, és érezni magunkban a végtelenség és időtlenség mámorító késztetését, hogy néha felülemelkedve kisded pitiánerségeinken, azt képzeljük, szárnyalunk a Teremtéssel?

Kedvenc Mátrixon túli ideológusom, Seth szerint Isten egy végtelenített piramishoz hasonlatos, aki maga is állandó változástól késztetve alakul, aki sosem született, így sosem halhat meg, és a számunkra teremtett világban sosem lesz kézzel fogható anyagi mivoltában, mégis részünk és társunk minden rezdülésünkben. Velünk együtt tanul, okul és változik, mert csak ezek a követelmények tarthatják állandó rezgésben azt az Energiát, amit ural, és ami uralja Őt. Mindent a kölcsönhatás tart fenn, aminek ugyan e világi létben számos hátrányát is nyögjük, mégis ez az alapja, a léte az Összetartozó Erőnek.

Ha mégis minden ezoterikus téved, és ez a Mátrix csak önző kíváncsiságból, esetleg szórakozásból készült, akkor is megköszönhetjük, hogy mindez eszébe jutott a Teremtésnek. Mert a digitális porszem isteni szélben szállhat, amiben egy sosemvolt pillanatban létezőnek érezheti magát. A játék felnőtt, Yoda fejet hajt Lukács Gyuri bácsi előtt.

És ha belegondolunk, hogy ezen a digitális égen néha megnyílik egy pici ablak és ránk kacsint Isten, hát mosolyogjunk vissza. Mert a fenébe is, abban a pillanatban minden megtörténhetőnek tűnik, még az is, hogy hétvégén ötösünk lesz a lottón, kigyógyulunk a rákból, jóllaknak az éhezők, a gyerekünket felveszik az egyetemre, etc.

Amikor rájössz, hogy csak a saját egód az egyetlen biztos pont a világban, öntörvényűvé válsz, és megszállott ellenfele leszel az értelmetlen konvencióknak. Nem mondom, hogy mindez csak felfelé visz a deklarált lépcsőfokokon, sőt…, de ez nem is kell, hogy érdekeljen egyáltalán.

És ha ezen az úton járva mindezektől elvonatkoztatva a megtett távolságok szemlélésében mégis egyfajta bölcsnek tartod magad, cinikussá is kell válnod a létező összes paradigma ellen, mert csak így logikus egy másfajta útkeresés.

Röviden rávilágítanák arra, mit is akarok ebből kihozni.  

Az egyik legsarkalatosabb pont az egód fenntartásában a hit. Hiszen ez adja meg felépítményed alapjait. Origó, mint amikor a ledöbbentő eszmélés után kinyitod az ajtót a még be nem járt, eléd táruló világra és már képes kell, legyél lépni. Nyílván odabent gyártod lépteid tégláit, nyílván külső technológiák hatására, és nyílván nem lehetsz képes másra, mint hogy a kapott anyagból összegyúrj valami katyvaszt, de ami mégis mentális viselkedésed és morálod talaja, útmutatója lesz. Hogy ebben mennyi a sorsszerűség és mennyi az egyéni jog, azt talán sosem tudod meg, mert nem cél az emberré válásodban, hanem majd csak következmény.  

A hit egy érdekesen változó, állandóan mozgásban lévő, mégis statikusan erkölcsi szintet adó követelmény. Aki megadja a módját, annál látszik, aki tojik rá, annál is. És itt nem a meglévő, vagy a hiányzó lelki magasztosságra gondolok elsősorban, hanem az alapból látszó emberi metódusok minőségére.

Persze sarkítsunk és tegyük a dolgot egyszerűbbé: mindenkinek van egyfajta olyan hite, ami valamilyen emberi motívumnak elég: a nagy többség ilyen-olyan vallási képzetekben tölti idejét, van, aki ateizmust kiált, és akad, aki minden külső mesét legyűrve, maga álmodja isteneit. Na, meg ezek keveréke is létezik, mondjuk, egy „ikszhatos” ajtaján kilépő, kigyúrt, nyakában kereszttel tüntető kopasz földi isten képében.

De túlemelkedve a hétköznapiságon, a valódi, a kimondhatatlan, a megfogalmazhatatlan hit is létezik talán valahol, és megteremtette a világot… mert hitte, hogy képes rá.

Az antik bölcsesség a megélt világ minőségét a hitből fakadó, fenntartható erkölcs szintjére fogta, és ezt azóta is vezérlő elvként használjuk… már ha használjuk. Tehát elviekben ez ügyben nem létezik semmiféle evolúció, ami avíttá tenné emberségünk alapelvét.

Na, de akkor mégis miért kellett a civilizációnak sok ezer év ahhoz, hogy semmit sem változzon? Egy régi hajnalon mindenre rájöttünk, azután egy reggelen mindent elfelejtettünk, és egy ötezer éves délután kellett hozzá, hogy ismét feleszméljünk?   

Mielőtt megjön az este…     

Egyáltalán, létezik ez a világ, vagy csak álmodjuk?

Bizonyos, hogy valamilyen formában létezik, hiszen még ha játék is, de mégiscsak energia tölti ki, ami egyfajta istenként megengedi kisded próbálkozásainkat, hogy közelebb és közelebb furakodjunk titkaihoz, kérdés, mennyire lesz ez fájdalmas, vagy netán végzetes…

És most értem nagyjából mondandóm lényegéhez.

Ha végre őszintén, minden ráhordott szennyes sallangot lerázunk modoros, elterelő filozófiáinkról, kimondhatóvá válik, hogy az a bizonyos vezérlő alapelv már csak álszentségeinkben létezik, talán mindig is csak ott létezett, teremtő törvényként, amit, mint minden mást is, letiportunk, mert mámorosan hasítva az időben, istenként tetszelgünk erőszakos megalomániánk színpadán.

 Az anyag mechanikus voltában csak áltatjuk magunkat, hogy betartjuk félelmeink törvényeit, azok a kőtáblák réges-rég megrepedtek, a vésetek láthatatlanná váltak.

De tolvaj volt az is, aki hazudta, hogy lehozta a nem létező hegyről.

És most nagyon finoman és úriemberként azt mondom, nem mártír az a „csoport”, aki mindig csak önmagát mentegeti azért a bűnökért, amiket maga is elkövetett és elkövet állandóan, de ezer évek óta mindig másra fogja.

És hogy ítélkezzek a magamfajták felett is, némi lehangoló pátosszal egy nálamnál nagyobb elmét idéznék, akit saját gyötrelmein túl mély, világi dilemmák is kínoztak:

„Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked, mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”

Ninive egykoron ledőlt, mert feladta a hitet, a tanmesék már csak ilyenek.

De lesz-e valaha valamilyen emberszerű, hittel telt lény, aki legalább egy tanmesét ír majd rólunk?  

Úgy kezdtem elmélkedésem, hogy azért leszel cinikus, mert felismered a kérdések megoldhatatlanságát. De hozzátenném, csak akkor, ha nincs elég hited, hogy bízz a teremtés létjogosultságában.

Aki ezt tette, teszi velünk, az mindent tud és mindent megold. A végén még helyettünk is. Már, ha egyáltalán elkezdődött valami, aminek kell, legyen vége is.

Muszáj ebben hinnünk. 

Amióta tudatra ébredtünk ebben a világban, keressük a helyünk, már görcsös napi sztereotípiánk, hogy mivégre, merre, meddig? A bizonytalanságok között kutakodva sokan megfáradnak, eltévednek, cinikussá, menekülővé válnak kortól, intelligencia adagtól függetlenül, de mivel dipoláris mátrixban élünk, mindennek megvan az ellenkezője is.

Hiszen csak az egyensúly tarthatja fenn az energia élő és fejlődő látszatát.

Sok mindent, amit a látszat és a berögzöttség tesz tekintetünk elé, elfogadunk, beletörődünk, világunk részévé tesszük, már nem kutatva origóit, mert alapvetőnek, tőlünk elvonatkoztatottan deklaráltnak tekintünk.

Ilyen az egyik legfőbb törvényünk, ami ebben a világban tart: az életösztön, az élni akarás.

A csodálatos DNS-be kódolt üzenet, a szuggesztív energia, ami alapfokon oktatja és kordában tartja egónk szélsőségekre hajlamos kicsapongásait.

Kétségtelen, hogy sorsunk szabta tényezők miatt, mint annyi minden másból, ebből sem egyformán részesülünk. Ez azonban bizonyos örökölt, vagy inkább adott mentális struktúrák miatt szerencsére nem csak egyéni tragédiánk, hiszen ebből adódóan létezik kollektív együttérzés is.

Amikor egy fiatal élet küzd az ittmaradásért, az nem csak megrendítő, hanem felemelő, szédítő, hősies és alázatra intő is! Meg kell állni előtte, ki kell nyílnia a legkeményebb szívnek is, hullania kell a könnynek, mert a példamutatás önző látszata paradox módon rámutat kisstílű hibáinkra!

Mit adnánk mi az életünkért, lenne-e erőnk, erőnk felett küzdeni érte? Olyan módon, olyan hittel, elszántsággal, amilyennel ők teszik!

Aki már fiatalon arra kényszerül, hogy az életéért küzdjön, nemcsak önmagáért teszi, hanem a mi életbe vetett hitünkért is! Hiszen olyan példát mutat nekünk, amire csak akkor döbbenünk rá, amikor felszakad a lehetőség, a velünk is megtörténhetőség takaró függönye! Ami mögött ott a vékony jég, amin a mi életünk is csúszik. 

Szemler Renáta. Így hívják ezt a csodálatosan szép, okos leányt, aki az utóbbi néhány hétben megcsavarta a szívem. Talán öregszem és érzelmesebbé váltam, talán gyengülök, talán nőiesedek, talán csak emberibb lettem… a fenébe is, nohát, sokszor sirattam.

Amikor először megláttam a képernyőn, csinosnak, nyílt tekintetűnek, határozottnak tűnt, eszembe sem jutott, hogy egy ilyen sugárzó életenergiájú lényecskének baja lehet. Aztán a kamera tovább siklott arcáról, lejjebb, tolószékére, fél lábára…

Uramatyám, mi történhetett vele… a sokk mindig nagyot üt.

Szemler Renáta májat keresett.

No, nem a piacon resztelt májnak valót, hanem emberi májat, önmagának…

A szépszemű néhány éve szörnyű autóbalesetet szenvedett külföldön (nem ő vezetett), kirepült a kocsiból, átmentek rajta, szétroncsolták, összetörték szép, fiatal testét. Egyik lába odalett, fertőzött vért kapott, mája ettől tönkrement, negyven fokos lázzal kirúgták a német kórházból, mondván, agyő élete!

De ő nem volt hajlandó meghalni, küzdött, míg jobban lett, és szemébe azóta is az élet szenvedélye lakik!

Jobb híján a Facebook-on keresett magának donor szervet, miközben gyakorlatilag haldoklott, hiszen rossz mája mindössze néhány hónapig bírhatta csak…

Két hete Hajdú Péter Frizbijében még csak reménykedett, de ma robbant a hír: Renáta a múlt héten új májat kapott, már kint van az intenzívről, mert élni akar, és élni is fog!

Tudom, az élet mindennapjai számtalan tragédiát gyártanak, sokszor már sem erőnk, sem hitünk nincs hozzá, hogy foglalkozzunk velük. Sok a stressz, a hajtás, a személyes problémák meggyűrnek, miközben bombáznak hülyeségekkel, politikai és bulvár mocsokkal, és rohanunk kikapcsolni agyunk, hogy ne bolonduljunk meg magunk is…

De néha meg kell állnunk, és bele kell néznünk az igazi életbe, mely igazi hősöket éltet. Sokan vannak, nem csak Szemler Reni. Ha nem is látjuk őket, ők akkor is ott állnak mellettünk és fogják a kezünk.

Ne húzzuk el, simogassuk meg lelküket, hogy meglegyen az a bizonyos, az az örökölt, az az emberré tévő egyensúly…